Győrtől Szárligetig a Bakonyon és a Vértesen át

Domokos Attila változatos és gyönyörű útvonalat tervezett, amihez egyenletesen gyönyörű, napsütéses, illatokkal teli időjárást adtak ajándékba az égiek. 9 résztvevő, összesen 247 kilométert és 2800 m szintet tekert végig.

 

Galéria itt

 

1. nap (április 28. szombat):
A túra útvonala: Győr, vasútállomás – Bakonyszentlászló – Bakonybél
Táv: 82 km. Szint: 750 m.

 

Eszter jóvoltából a csoportos kerékpárral utazóknak „dukáló” kényelmes vagont csatoltak a Keletiből Sopronba tartó Tűztorony IC-hez. Nem kellett bajlódnunk a helyjegyekkel, a kerékpárjegyekkel sem, mert Eszterék ezt is előre elboronálták. Az első „esemény” Kelenföldön történt, ahol a már majdnem induló szerelvényre kellett bicajjal „felugrani” azoknak, akik nem a mozdony mögötti helyen várták a kerékpáros piktogrammal díszített kocsit. Ádám és Lajos már itt feladatot kapott, mert K. Zsuzsa „lesz, ami lesz” alapon már otthonról lapos első kerékkel tette be a vaskerekűjét a pályaudvarra tartó autójába. Jól tette, hogy bízott a fiúkban, mert hamar kiderült, hogy csak a szelepgumija volt kirepedve, így aztán még belsőt sem kellett cserélni.

 

Győrben már reggel meleg volt és ez később csak fokozódott. 10 km után Győrújbarátnál egy bemelegítő emelkedőn túljutva, Tényőn friss vizet vételezve kezdtük meg az első komolyabbnak számító kapaszkodást a helyi barátainkkal („Kekszes Laciékkal) korábban már bejárt, a Pannonhalmi Tájvédelmi körzeten át vezető erdészeti úton. Az apátság látványa most is lenyűgözött bennünket. Ravaszdra leereszkedve jól esett az ebéd. Innen Bakonypéterdig egy rövid szakaszt a forgalmas 82-es főúton tettünk meg. Bakonyszentlászló után kitértünk a szépséges Cuha-patak völgyén átvezető kisvasút Vinye megállójához, ahol hatalmas tömeg élvezte a tavaszt. (Alig hagyva esélyt számunkra a jól megérdemeltnek gondolt „hűsítőre”.)

 

Attila egyrészt rövidítésként, másrészt a változatosság miatt, a Fenyőfűi ősfenyves vidékére vezetett minket, ahol a Fenyőfűről Bakonyszűcsre vezető homokos erdei út az Alföldi Kék legkeményebb szakaszait juttatta eszünkbe. A túravezető a helytállást nem tervezett frissítőfogyasztással jutalmazta Bakonykoppányon. Innen aztán, egyre áthatóbb (megosztó jelzőkkel – ocsmány/finom – illetett) medvehagyma illattól kísérve a Gerence-patak völgyében egyszuszra betekertünk bakonybéli szállásunkra, a Vándordeák Vendégházba.

 

 

2. nap (április 29. vasárnap):
A túra útvonala: Bakonybél – Hárskút – Bakonybél
Táv: 39 km. Szint: 746 m.

 

A szállás korábbról már ismerős volt, az esti vacsora a „Vadszőlőben” finom, reggel változatlanul verőfényre ébredtünk, így aztán semmi sem zavarta meg várakozásunkat, hogy az afrikai safarijáról a napokban visszaérkező hárskúti barátunkat és túratársunkat felkeressük. K. Zsuzsa váratlan hírek miatt meg kellett, hogy szakítsa a túrát és ezen a napon nem tudott velünk tartani. Az ő bringája nem is az e napon várható terepviszonyokra való, ez valamelyest enyhítette kényszerű vesztességét. A sorompóval védett erdészeti úton egy jó erős emelkedős részen az OKT jelzésén haladtunk, majd következett az igazi terepszakasz. Sár, frissen szórt éles murva, homok, csúszós füves úttalan út, szóval minden, ami gondoskodott róla, hogy sokáig emlékezzünk az amúgy is felejthetetlenül szép helyeken kacskaringózó Hárskútra vezető részre. Nagy területeken elkerített legelők kérdőjelezték meg a térkép alapján előzetesen kijelölt nyomvonalat, de az eltervezett időpontban be tudtunk zörgetni Gyulához, aki a szokott kedvességével, az alkalomhoz illő hideg „hűsítővel” és sok-sok (fotókkal is illusztrált) afrikai élménnyel várt bennünket.

 

Visszafelé kétfelé váltunk. A kompánia fele úgy döntött, hogy elég volt a rázkódásból és ők Pénzesgyőr felé vették az irányt, a másik fele pedig Gyula útmutatása szerint az egyébként korábban már több ízben is bejárt erdőn át, hegyen és völgyön át terepi kerekezést választotta. Egy defektszerelés ugyan közbejött, de a Gerence-pataki gázlón a friss belsővel már lendületesen tekertünk át. A délutáni aranyló fényekben fürdő tavacska és a mellette lévő Bakonybéli Kálvária most is elvarázsolt bennünket. Az „aszfaltszekció” már a szálláson várta a csapategyesítést, hogy aztán magunkat rendbe téve – már a busszal épp visszaérkező Zsuzsával kiegészülve – aznap este a Pikoló vendéglőben falatozhassunk.

 

3. nap (április 30. hétfő):
A túra útvonala: Bakonybél – Zirc – Isztimér
Táv: 59 km. Szint: 683 m.

 

Éjjel világító felhőtlen holdtölte volt, reggel ismét napsütés. Bakonybéltől erős emelkedős részek tarkították az utat Zircig, de a Hajninkról elnevezett presszó pont a legjobb helyen állított meg bennünket, hogy erőt gyűjthessünk. Zircen Attila másfél órás szabadfoglalkozást adott. A Zirci Ciszterci Apátság, benne a nagy hírű könyvtárral csak vezetéssel látogatható és már nem volt jó időpont, az arborétum pedig hosszabb időt kíván. A másfél óra ezzel együtt hamar elrepült.

 

Aszfalton haladtunk ezt követően is. Felkapaszkodtunk Dudarig, Csetény után eltekerünk az impozáns szélerőművek mellett, majd Szapár magasságában ideiglenes elváltunk Zsuzsától és Ádámtól, akik Királyszálláson töltötték az éjszakát. Melegben, viszonylag forgalmas országúton még a Bakonyban sem igazán a legjobb bicajozni, hát még, ha egy településnek csak nem akar vége szakadni, ráadásul úgy, hogy lenne benne nyitva tartó kocsma. Bakonycsernyével így jártunk, azaz majdnem, mert a vége felé egy útelágazásnál a Túra söröző képében csak ránk mosolygott a szerencse. A jól jött frissülési lehetőséget kihasználva Robi azt javasolta, hogy módosítsuk egy kicsit az útvonalat és a Gaja-szurdokon átmenve menjünk Isztimérre. Az ötlet fényesen bevált. Túrakerékpárral minden gond nélkül járható volt a szakasz, a gyalogos „népek” sem voltak túl sokan és nem is vették rossznéven a jelenlétünket. Evés közben jön meg az étvágy alapon már azon gondolkoztunk, hogy közelgő büfé melletti tónál meg is mártózunk. Ezt a tervünket ugyan a „Horgásztó, fürödni tilos!” barátságtalan táblák ugyan megakadályozták, de a torkunkat azért megfürösztöttük és indultunk tovább.

 

Isztimérig még várt bennünket némi kaptató, de a Bakony túlsó felénél lévő barátságos zsákfaluban nem csak nyitva tartó kocsma, de egy 10 perccel a zárás előtt lévő bolt is volt. A kívülről meglehetősen gyatrán kinéző szállásunkon ritka minőségi és jó emeletes ágyak vártak. A saját főzőcskézős vacsora után a zivatart valószínűsítő felhőkkel díszített templom festői látképétől kísérve még betértünk a „bárba”, ahol külön helyet biztosítottak pl. a „Magrágásra és csipszezésre” is! Villámlás, menydörgés, némi eső kísért haza bennünket. Éjjel is esett valamennyi.

 

4. nap (május 1. hétfő):

A túra útvonala: Isztimér – Mór – Vérteskozma – Szárliget, vá.

Táv: 67 km. Szint: 650 m.

 

Kicsit lehűlt, de verőfényes időben indultunk útnak egy Attila és Robi által kiokumlált – és pazar módon bevált – alternatív terepi útvonalon. Balinka előtt bezártuk a hurkot és Mór felé vettük az irányt, ahol Zsuzsa és Ádám már várt minket királyszállási – nem mindenben nekik tetsző – tapasztalataikat elmesélve. Attila és Eszter már rendelkezett helyismerettel a móri pincékről, de sajnos most sem volt jellemző, hogy nyitott ajtókkal várták volna az arra járókat. Kivételt „miklóscsabi” pincéje jelentett, ahol a tulajdonos személyesen ajánlotta legjobb portékáit. Amikor elköszöntünk magától értendő természetességgel kérdezte meg, hogy feltöltheti-e a kulacsainkat gyöngyöző friss, hideg szódával?

 

Mórról kitekerve Árkipusztánál jobbra fordulva kezdtük meg a Vértesen való átkelést. Megnéztük a Cica-homok bányatavat, az egykori külszíni barnaszén bánya rekultivált emlékét. A gánti elágazásig, ahol Vérteskozmára kell felkanyarodni, megosztott módon jutottunk el. Voltak, akik az aszfalton, és voltak, akik a jelzett (vagy néhol jelzetlen) turistaúton. Vérteskozmáig felkapaszkodva a Katonai emlékhelynél időztünk egy keveset, majd a festői, de régóta már csak üdülőfaluként létező Vérteskozmán szusszantunk egy nagyobbat. A friss, hideg vizet adó kút és a magunkkal vitt elemózsia által erőre kapva innen már egyhuzamban – kisebb szakaszoktól eltekintve jórészt lefelé – tekertük végig a Szárligetig tartó utolsó szakaszt, ahol végre egy nyitva tartó, italokat is kínáló cukrászda lett négy napos utunk végállomása.

 

Eleve számítottunk rá, hogy visszafelé gond lehet a bringák vonatra férésével, hiszen hosszú hétvége volt és az óránként járó Siemens motorvonatokhoz nem tud a MÁV külön kerékpászállító vagont csatlakoztatni. Ezért is döntöttünk a külön-külön csoportban való hazautazás mellett. A döntés jónak bizonyult. Túl azon, hogy a szárligeti vasútállomás peronjához vezető méretes gyalogos felüljárót megrakott bringával nem kis mutatvány megmászni (Nem is lehet tudni, hogy a mozgássérültek, idősek, gyerekkocsival utazók hogyan jutnak le oda!), de négyen már csak úgy tudtunk felnyomulni az utasokkal és kerékpárokkal zsúfolt vonatra, hogy Kelenföldig állnunk kellett, a WC-re igyekvőknek pedig (hihetetlen türelemmel és megértéssel) a női kerékpárok vázán átlépegetve kellett magukat odaküzdeni. Telefonon nyugtattuk meg egymást, hogy végül is mind a két csoportunk „rendben” eljutott Budapestre.

 

Összegezve csak ismételni lehet: Attila változatos és gyönyörű útvonalat tervezett. Robi innovációi aranyat értek és az égiek is velünk voltak. Az induláskori laposkerék és az egy defekt kivételével műszaki gondjaink nem voltak. K. Zsuzsát a krónikás külön is kiemeli, hiszen a nem épp az erre a terepre való kerékpárja ellenére hihetetlen kitartással és akaraterővel tartott velünk ott is, és úgy is, ahol és ahogy nem gondoltuk volna! (Kalmár Béla)

 

Galéria itt

Archív: