KÁRPÁTOK BÉRCEIN VÁNDORÚT: KELEMEN-HAVASOK

 


A Kárpátok Bércein Vándorút ez évi túráján a Görgényi-havasokat a Csalhó-hegységgel összekötő Kelemen – Besztercei-havasok gerincútját terveztük bejárni. Ám az időjárás alaposan „beleszólt” a tervünkbe, így a Besztercei-havasokba nem jutottunk el.


Szeptember utolsó előtti szombatján 14-en – 9-en Mo.-ról, 5-en Erdélyből – indultunk el a dédai vasútállomásról a Kelemen-havasokba, az Istenszéke felé. A nyárias melegben jól haladtunk, az éjszakai vonatozás fáradalmai ellenére hamar leküzdöttük a majd 1000 m-es szintet az Istenszéke platójáig. Fönt, nagy meglepetésünkre ismerősökkel, marosvásárhelyi EKÉ-sekkel, no meg egy iskolányi – szintén vásárhelyi – gyerekhaddal találkoztunk. Annyian voltak, hogy a platón lévő egyetlen forrás vízét – amire mi is számítottunk – az utolsó cseppig kiitták a szomjas gyerkőcök. Így hát nem sokat időztünk, haladtunk tovább és éjszakára a Kis-Galonya patak forrása közelében vertünk tanyát.


Másnap már mutatkoztak az időváltozás előjelei, ifjabb, az „okostelefonnal” (= internet) szimbiózisban élő túratársaink szorgalmasan közvetítették a különféle időjós oldalak olykor egymásnak ellentmondó adatait. Az idő azért a következő reggelig még kitartott, az esti táborhelyünk a Kis-Beszterce csúcs előtt, Hosszúmezőn volt.


Hétfőre virradóra lehűlt a levegő, erős szél fújt és szemetelt az eső, megérkezett a „várva-várt” hidegfront. Nem sok jóval kecsegtetett, különösen nem, hogy az aznapi csúcsmagasságunk – a Kis-Beszterce – megközelítette a 2000 m-t. Számításunk bevált: 1700-1800 m fölött már-már viharos erejű szél süvített, s bár nem esett úgy az eső, mintha „dézsából öntenék”, a szél segítségével mégis bőrig áztatott bennünket. A kiszemelt táborhelyre – Kis-Tiha nyereg – fogvacogva érkeztünk, hamarjában beszuszakoltuk magunkat a vadonatúj, rönkfából épített kicsiny védkunyhóba. A házikó annyira új volt, hogy – mint később megtudtuk – mindössze két nappal ezelőtt fejezték be az építését. Sajnos valamennyien nem fértünk be, de így is nagy könnyebbség volt számunkra, hogy a csapat fele bent tudott aludni, és a sátrazók is – ha akartak – bejöhettek ruhát váltani, vagy vacsorát főzni.


Kedd reggelre beköszöntött a tél: havazásra és mínusz 10 fokra ébredtünk. Nem csoda, hogy a délelőtt folyamán 4 társunktól búcsút vettünk: úgy döntöttek, hogy nem sanyargatják tovább magukat és hazamentek. Mi, akik maradtunk, sem folytattuk az utat: ezt a napot „szárítkozós nappá” nyilvánítottuk, ezzel végleg elvetve az eredeti tervünket, azaz a Besztercei-havasok bejárása lekerült a napirendről.


Másnap reggelre 1-2 cm-es hólepel borította a tájat, ezért a túravezető úgy döntött, hogy nem kockáztatja meg az esetlegesen lejegesedett, 2100 m magas Nagy Köves (Pietrosz) sziklarengetegén való átmászást, így csapatunk a völgy felé vette az irányt. A cél az volt, hogy alacsonyabb régióban, a főgerinccel párhuzamosan oldalazva érjük el túránk új végpontját, Maroshévíz városát. A nap folyamán két lefutó hegygerincet átmászva a harmadik völgyben kerestünk és találtunk éjszakai táborhelyet, mindössze 890 m-es magasságban. Napközben újabb két Kedves túratársunktól vettünk búcsút, így már csak 8-an maradtunk.


Csütörtökre jelentősen javult az idő, bár hideg volt, de a nap – szinte egész nap – ragyogóan sütött. Ezért úgy döntöttünk, hogy azon a völgyön, ahol táboroztunk, visszamászunk a főgerincre és ott folytatjuk az utat. Majd az utolsó túranapon – szombaton – ereszkedünk le Maroshévízre. Így is tettünk, de már csak 6-an: egészségügyi problémák miatt ketten inkább a völgyekben töltötték el a hátralévő 3 napot. Hamar kikapaszkodtunk a korábbi túrákról jól ismert táborhelyre, a Negoj-nyeregbe. Mivel korán érkeztünk, a csapat 4 tagja hátizsák nélkül hamarjában „fölszaladt” a mindössze 1,5 órányira lévő Pietrosz csúcsára, ahol a GPS segítségével sértetlenül megtalálták a 2014-ben kihelyezett KBV-s bélyegzőnket. Hurrá! A nyeregben nem csak mi voltunk: a marosvásárhelyi hegyimentők (Salvamont) felügyeletével épp a közelben építették a 4., egyben az utolsó kelemeni védkunyhót. Egy nemzet fiai lévén nem okozott nehézséget beszédbe elegyedni velük, így tudtuk meg, hogy mikor fejezték be a Kis-Tiha nyergi házikót. Örvendezve meséltük, hogy mi avattuk fel, nem csak az előző, hanem a hosszúmezei védkunyhót is!


Másnap reggelre felhők ereszkedtek alá, így az 1705 m-en lévő táborhelyünkről elindulva felhők közt jártunk – de csak kis ideig: úgy 100-150 m-t emelkedve a felhők fölé kerültünk, a 2021 m-es Rekettyés-tetőn fantasztikus látvány tárult elénk, a magasabb hegycsúcsok mint csokipiramisok bukkantak elő a tejszínhabból! A tetőről megkezdtük az ereszkedést: a kiszemelt útvonalunk a Kis-Lomás patak völgye a Lomás-vízeséssel, majd kikapaszkodás után a sárga sávval jelzett lefutó hegygerinc mentén vezetett. Az utolsó éjszakánkat e gerincen, egy esztena közelében, a Zebrák-mezején töltöttük. Az éj nem múlt el eseménytelenül: egyik társunk „halljátok?” kiáltással ébresztette a csapatot, teljes bizonysággal állítva, hogy egy medve morgását, motozását hallotta a sátraink körül! Lehetséges, sőt, a következő nap történései tükrében valószínű, hogy medve volt, ámbár a többiek nem hallottak – és a sátorból kibújva – nem láttak semmit.


Az utolsó reggelre ismét befelhősödött, elromlott az idő, de már nem bántuk nagyon, hisz hazafelé tartottunk. Ez a nap mindannyiunk számára emlékezetes marad, ugyanis útközben kétszer is láttunk medvét! Előbb egy kisebb szaladt át az úton előttünk úgy 50-60 m-re, majd pár km után egy jól megtermett példány került a szemünk elé (illetve a többiek szeme elé), talán észre sem vett bennünket, lustán, méltóságteljesen cammogott el az erdőbe. Valakit annyira fölvillanyozott a medvék látványa, hogy nem átallotta a túravezető orra alá dörgölni, hogy egy nap alatt pont annyi medvét látott a vadonban, mint a túravezető húsz év alatt . . . .


Maroshévízre érkezve a megbeszéltek szerint találkoztunk a két völgyben maradt társunkkal, jól bevacsoráztunk, majd fölszálltunk a 21 órakor hazafelé induló Corona nemzetközi vonatra.


A 7 napos vándorlásunk során 5642 m szintemelkedés mellett 115,2 km-t tettünk meg.


Galéria I.

Galéria II.

Fazakas Ferenc fotói.


 

Archív: