Sárban, esőben, hóban. Vándorlás a Zselicben.

Március 14-én Abaligetről 12-en vágtunk neki a Kaposvárig tervezett távnak, hogy aztán a túra ötödik napján vasárnap 66 km megtétele után 5+1-en induljunk haza. A meterológusok rengeteg esőt és márciusi telet jeleztek előre és ez be is vált. Emiatt, meg egészségügyi okok miatt a társaság létszáma fokozatosan csökkent, de a vándorlás minden résztvevőjét sok szép élménnyel ajándékozta meg ez a jól szervezett emlékezetes program.

Galéria itt

 

1. nap (március 14. szerda):
A túra útvonala: Abaliget, vasútállomás – Szentkatalin
Táv: 6 km.

 

A társaság döntő része a „Déliben” szállt fel a dombóvári személyre, majd ketten Kelenföldön, míg Ica Abaligeten csatlakozott hozzánk. A dombóvári átszállásig sem a megszokott módon utaztunk, a pályafelújítás miatt egyszer csak Tárnokon találtuk magunkat, majd innen Érdig visszatolatva álltunk rá a Pusztaszabolcs – Dombóvár irányra. Az elmúlt napok esőzései miatt Szentkatalinra a hosszabb, de a sötétben alkalmasabb aszfaltutat választotta számunkra Attila. A fényesen ragyogó csillagok alatt a sok kátyú és a töredezett, sáros padka ellenére is jó tempót mentünk, ám a Kiskakas kulcsosházat már bezárva találtuk. Szerencsére hamar kiderült, hogy benn parázslik a kemence, és a kolbászos paprikáskrumpli kiszűrődő illata is arról tanúskodott, hogy a ház fenntartói a megbeszélt módon készültek. Bent azonban nem volt senki, a megadott mobilszámot pedig térerő híján nem tudtuk felhívni. A már sötét és néptelen falucskában nagy nehezen előkerült helybéli segítőnk igazított útba, hogy meddig és hová kell visszamenni, ha mobilozni akarunk. Némi nehézséggel, sms-ben megküldött eligazítás után, de bejutottunk a meleg, számunkra teljesen megfelelő szállásunkra és azonnal nekiestünk a nagy serpenyőben ránk várakozó vacsorának. A tetőtérben elhelyezett nagy szivacsokon hamar elvackoltuk magunkat.

 

2. nap (március 15. csütörtök):
A túra útvonala: Szentkatalin – Bakóca (Sáfrány Géza fazekas múzeum) – Gyűrűfű
Táv: 23 km.

 

Éjjel ismét esett, de reggelre kitisztult az ég. Feltűztük a kokárdáinkat, kedvtelve jártuk be a szép portát, melynek magaslatáról barátságosan üdvözölt bennünket a jellegzetes dimbes-dombos zselici táj.

 

Hamar kiderült, hogy bizony nem ússzuk meg a sarat, de amin Bakócára ereszkedve át kellett verekedni magunkat, arra azért nem számítottunk. A falu közelében az állattartás miatt le voltak kerítve a füves részek és voltak olyan két oldalt magas parttal szegélyezett útszakaszok, ahol a csorda is közlekedett. (Szóval nem csak a sarat dagasztottuk...)

 

Tartottunk tőle, hogy kedves szerzőnk Fekete István emlékszobáját és a mellette lévő fazekas múzeumot nem is tudjuk ilyen lábbelikkel megtekinteni, de egyrészt kaptunk segítséget a bakancstakarításhoz, másrészt a döngölt agyagpadló sem tiltakozott...

 

Az erdők világa talán legavatottabb írójának emlékét őrző szoba igényes és szívet melengető, és amikor ezt követően felkerestük a bent olvasott és házigazdánk által szóban is gondosan bemutatott két, Fekete Istvánhoz szorosan kötődő helyszínt, a templomot és a kastélyt, nem volt nehéz elképzelni őt az esküvőjén és munkája közben.

 

A kocsma sajnos már zárva volt, így előtte letelepedve ebédeltünk meg. Az íróról elnevezett emlékösvényen egy kilátót is útba ejtve a szintén a nevét őrző fűvészkert mellett mentünk tovább Gyűrűfűre. Útközben hosszabb-rövidebb szakaszokon erősen birkóztunk a sárral. (Nem is sejtve, hogy ez még előszobának sem tekinthető ahhoz képest, ami az elkövetkező két napban várt ránk.)

 

Még éppen világosban érkeztünk meg a gyűrűfűi Lovastanya Vendégházba, ami kívül belül igen jó benyomást tett ránk. Ez a jó benyomás még csak fokozódott, amikor belapátoltuk a finom gulyáslevest, majd ezt megkoronáztuk a lekváros fánkok sorával. Bár már hűvösödött, de a 23 km és a vacsora után jól esően trafikáltunk még egy kicsit a teraszon, lábunk előtt Kockával, a kutyával, ölünkben a néhány hónapos három hízelgő kismacskával.

 

3. nap (március 16. péntek):
A túra útvonala: Gyűrűfű – Ibafa – Bőszénfa – Simonfa
Táv: 21 km.

 

Reggelre erősen beigazolódni látszott az előző esti friss időjárási prognózis. (Amit sajátságos módon a szállás jó minőségű wifi-jén tudtunk megnézni, mert mobiltelefonáláshoz/netezéshez nem volt térerő.) Zuhogott az eső, lehűlt a levegő. Túravezetőnk, Attila haditanácsot hívott egybe. Ennek végén hatan döntöttek a hazatérés, és hatan a folytatás mellett. A hazatérők mindegyike derekasan helyt állt a nem kis próbatételt jelentő előző napon. Nehéz, de felelős döntést hoztak és a szakadó esőben még rájuk is várt mintegy 8 km a Cserdi-Helesfa vasútállomásig. Volt, aki már eleve lázasan indult el otthonról, volt, akin útközben jött ki a torokfájás, és voltak, akik úgy ítélték meg, hogy a felszerelésük nem lesz alkalmas a jelzett télies időjárásra. Aztán a 6/6 végül 7/5 arányra változott. Zsuzsa (Hilda heves biztatására) az indulás pillanatában gondolta meg magát és csatlakozott a Simonfára indulókhoz.

 

Ibafáig tartós esőben, ám viszonylag járható úton haladtunk. Fel-felbukkanó őzek, szarvasok adták a társaságot. Az élen haladó Attila frissen eldobott szarvasagancsot emelt fel a fotózás kedvéért. A tempót igyekeztünk tartani, így sikerült még nyitva találni a telefonon előre megbeszélt friss péksüteménnyel bennünket váró vegyesboltot. A bolt mellett egy kiszuperált Ikarus busz volt a kocsma, ahol három igen barátságos és derék helyi úr osztotta meg velünk a helyet a „klubban” és foglalta össze a nevezetes település aktuális információit. Erősen fogyatkozik a lélekszám, a fiatalok nagy része Nyugat-Európában kénytelen keresni a boldogulást. Igaz, Hollandiából meg egyre gyakrabban jelentkeznek régi szép portákat vásárló, vagy éppen igényes újakat építő már régóta fiatalabb „gyüttmentek”.

 

A Pipamúzeumot nem hagyhattuk ki. A múzeumőr bácsi annak ellenére örült nekünk és gondosan mesélt, hogy mindenünkből csöpögött a víz.

 

Attila már korábban tervbe vette, hogy ha beigazolódik az időjárás előrejelzés, akkor Bőszénfától busszal rövidítünk Simonfáig. Amikor a kemény esőt és az agyagos sarat leküzdve (közben egy alkalmatos esőbeállóban jól belakomázva) megérkeztünk Bőszénfára, az út melletti kocsma vendégei nagyot néztek bevonulásunk láttán. Ők se, mi sem néztünk ki úgy, mint akik szalonba lehetnének hivatalosak, ám amikor megtudták, hogy Gyűrűfűről jöttünk idáig, nemcsak elismerően pislantottak, de Sári véletlenül kiborult Unikumos poharát azonnal egy telivel pótolta a helyiek marconának látszó, de igazi lovagként viselkedő „falkavezére”.

 

Mire a busz megérkezett, kicsit a nap is kisütött. Simonfára érve még egy jó másfél kilométert baktattunk felfelé a Zselic Kulcsos Turistaházhoz. A gondnok elmondása szerint télen nem használták, nem fűtötték, ennek megfelelően csak úgy áradt a falakból is a hideg. (Amúgy sem az a kategória, mint ahol Szentkatalinon és Gyűrűfűn éjszakáztunk.) Nekünk kellett befűteni, és ezzel nem is késlekedtünk. A vaskályha körül pillanatok alatt minden lehetséges helyet elleptek a szárítani valók. A kompánia egy része úgy döntött, hogy felkeresi a falu arra érdemes közösségi terét, a többiek pedig a leves- és teafőzés mellett maradtak. Z. P. Zsuzsa eleve aznap estére jelezte érkezését, és eleve úgy készült, hogy ő sátrazni fog. Nem voltunk benne biztosak, hogy a téli márciusban is kedve lesz ehhez, de nem csak megjött, hanem mind a két éjszaka kint is aludt.

 

4. nap (március 17. szombat):
A túra útvonala: Szenna, skanzen – Simonfa
Táv: 16 km.

 

Térerő csak egy szolgáltatónál volt és természetesen nem annál, amit a többségünk használt, de a kocsmában volt wifi, így Attila vezetésével előző este alternatív megoldást dolgoztunk ki szombatra. A tervezett oda-vissza túra helyett busszal mentünk Kaposváron át Szennára, és „csak” onnan gyalogolunk vissza Simonfára. Az eső még intenzívebb lett és délutánra „a helyzet tovább fokozódott”. A kicsi, de takaros és érdekes skanzen meglátogatása után Lidi néni házát még együtt látogattuk meg, de K. Zsuzsa és Niki már reggel bekalkulálta, hogy ha nagyon esik már aznap hazamennek, így ők ketten egy aszfaltos bicajúton Kaposvár felé indultak. Mi hatan a Vadász presszóban előbb megettük a magunkkal hozott finomságainkat, ki-ki megitta a hozzávalót a helyi kínálatból (forró csokoládé is volt), majd nekivágtunk.

 

Az eső szakadt. Patakká duzzadtak a vízfolyások, a szerencsére ritka kitettebb helyeken pedig az erős metsző hideg szél tett próbára bennünket. A jelzett utakon az előző napokban is megszokott volt a fakitermelő gépek által okozott vályús sártenger, de Simonfa felé közeledve a turistautak legrangosabbjának számító kék sáv olyan állapotban volt, hogy arra nem lehet jelzőt találni. A volt Kecskeházi erdészház körüli szakaszon mély partok között vezet az út, letérési lehetőség nincs, az erdőben való menekülés pedig a lombtalan időszak ellenére is lehetetlen, mert a mindenütt jelenlévő vadszeder tüskéi pillanatok alatt leszedik az emberről az esőruhát.

 

Azért csak visszaértünk Simonfára, ahol a menetközbeni spontán munkamegosztás eredményeképpen Sárival ketten egyből a szállásra mentünk fával, a többiek pedig a már jól bevált kocsmába mással befűteni.

 

Lefekvés előtt Attila ismét haditanácsot tartott. Egyhangú döntést hoztunk, hogy az éjjel várható havazás, meg az eső miatt járhatatlanná vált utak miatt (Kaposvárra ismét a Kecskeházi erdészház melletti kéken kellett volna mennünk) reggel a buszt választjuk.

 

5. nap (március 18. vasárnap):
Kaposvár – Dombóvár – Budapest

 

Reggel behavazva találtuk Zsuzsa sátrát és a környéket. Ha nagy hó nem is esett, de a márciusi tél hangulata teljessé lett.  A kulcsosház gondnokát este telefonon nem tudtuk elérni, maradt hát a reggeli 7 órakor való csöngetés az otthonában. Pizsamában nyitott ajtót. Megértette a döntésünket, és fél órán belül már át is jött, hogy átvegye a házat, amit Hilda és Sári addigra felmosott, kitakarított. Attilával elrendezte az elrendezni valót, így aztán a 8 óra előtt érkező kaposvári buszt gond nélkül elértük. A többség a reggelijét a kaposvári állomáson (Zsuzsa speciális illatú finomságát már a vonaton) költötte el. Dombóváron átszálltunk az IC-re, amiről Szászhalombattán meg a vonatpótlóbuszra. Szerencsésen és emlékezetes élményekkel telve érkeztünk haza.

 

Attila előtt le a kalappal! Ilyen időjárás mellett különösen sokat számított a gondos előkészítés. Jól megtervezett, gyönyörű tájakon és településeken átvezető, derék, vendégszerető emberek közé elvivő túrán voltunk! (Kalmár Béla)

 

Galéria itt

Archív: