Csillagtúrák barátokkal a Vigyázó-hegységben

A PKE-ből 8-an, a kolozsvári EKE-ből 4-en aludtunk fent a cabanában, de szombaton 10 zilahi barátunk is feljött hozzánk a hegyre, hogy ismét együtt legyünk, együtt túrázzunk!

Az otthoni indulás előtti utolsó egyeztetésen végül is abban maradtunk, hogy nem viszünk hótalpakat, hiszen a turistaház webkamerája alig mutatott havat. Hiba volt...

 

Az igaz, hogy az 1400 méteren található menedékházig fel tudtunk menni az autókkal, de amikor a másnapi első túrán elértük az 1700-as magasságot, akkor sokszor a méteres vastagságú lett az olvadó, gyakran beszakadó hó.

 

De maradjunk még a február 29-i, csütörtöki érkezésnél! Lehet-e nagyobb öröm annál, amikor a sokszor siratófal jellegű, köves, sáros kapaszkodókkal gazdagon tarkított szerpentinezés után kiszállva olyan régi és olyan kedves barátok várnak bennünket, mint Feri és Bandi? Fazakas Ferenc és Szilágyi András, a kolozsvári EKE túravezetői két társukkal együtt már mindent előkészítettek. Koccantak az általuk prezentált „magashegyi védőitallal” töltött poharak, boldogan lapogattuk meg egymást!

Bandi nagyon jó kapcsolatot ápol a cabanásokkal, (akik a jelek szerint a protekció nélkül is gondos vendéglátóink lettek volna) elrendezett, megmutatott mindent. Ottlétünk alatt mind az étkezés, mind a szállás nagyon rendben volt, bármikor volt melegvíz is. Legtöbbünk sokadjára járt már itt, de általános volt a vélemény, hogy a régi időkhöz képest nagyot fejlődött a ház!

 

Másnap, március 1-én pénteken egy olyan körtúrára vitt a két régi barát minket, ami úgy vezetett át a csúcson, hogy azt hátulról közelítettük meg. Egy jelzetlen úton, a gerinccel a nyugati oldalon párhuzamosan haladva értük el a piros kör jelzést, amit követve szuszogtunk fel a gerincre, majd ott már könnyebb terepen, a meteorológiai állomásnál értük el az 1836 m magasan lévő csúcsot. Onnan a cabanáig már csak ereszkedtünk, de ez sem volt amolyan andalgás, mert a már említett nagy hó mellett egész nap az erős széllel és a sokszor patakokká duzzadt olvadással is birkóznunk kellett. Amikor leértünk, nem volt köztünk senki, aki ne ismerte volna be, hogy a 14 km táv és 740 szint után erősen érzi a lábait. A használaton kívül helyezett régi kályhák helyett a hálótermekben már radiátorok vannak, aznap éjjel mindegyiken száradó zoknik és bakancsok sorakoztak...

 

Szombaton reggel kilencre jelezték érkezésüket a zilahiak, de már majdnem félórával előtte feltűntek a ház felé vezető kaptatón. Árpi és Szili vezetésével 10 szilágysági jóbarát, („lányok és fiúk” vegyesen) integetett nekünk, mi meg vissza és iparkodtunk elébük. Ez a találkozás is szívet melengető volt, ám Bandi már élére is állt a megduplázódott kompániának. Aznap a gerinc keleti oldalával párhuzamosan mentünk el a méltán nevezetes Fehér-kövek felső karéjáig.

 

A társaság ott ketté vált. Egyik része a szélső sárga jelzésen lement a víznyelőig, majd onnan a havasrekettyei Mennyasszony Fátyla vízesés irányába indulva a középső sárgán – útközben egy ritka és védett farkas boroszlánra is bukkanva - visszamászott a találka pontig, a másik rész pedig a Fehér-kövek gerinc vonalát követve ereszkedett le és mászott vissza. Mikor 18 km és 900 szint után visszaértünk a Vigyázó menedékházhoz, megkönnyítette a búcsúzkodást a hazainduló zilahiakkal az a tudat, hogy májusban a Meszesen (reményeink szerint a kolozsvári barátokkal egyetemben) megint együtt koptatjuk a bakancsot!

 

A szombat esti záróvacsora és a jó kis beszélgetések után a vasárnap reggeli összepakolás következett, de még nem hazafelé vettük az irányt. Előbb a Rékás-pataki, majd utána a havasrekettyei vagy Rekiceli Mennyasszony Fátyla vízesés látványától hagytuk magunkat elvarázsolni és emlékezni itt is Czárán Gyulára, aki 1897-ben itt kezdte el a vízesés (Cascada Răchitele/Cascada Valul Miresei) körútjának kiépítését.

 

Ennyi volt, hamar vége volt, de csodás volt! Köszönet Bandi, köszönet Árpi, köszönet NEKED Vigyázó!

Összefoglalta: Kalmár Béla


Galériák - I.

Galériák - II.

Galériák - III.



 

Archív: