Csillagtúrák a Beszkidekben
Az első napon az 1725 m magas Babia Góra tetején a szikrázóan napsütéses télben jártunk, a másodikon az esős tavaszban, a harmadikon, vasárnap pedig a verőfényes tavaszban. Örvendetes módon 30-an! Összegzés: a Beszkidek visszavárnak!
Március 14-én csütörtök estére minden jelentkező befutott, és egyöntető elismeréssel nyugtázta szálláshelyünk a Przy Szlaku apartmanház fekvését, külső és belső kinézetét, felszereltségét. Elnökünk, Vámos Laci esti eligazítása nyomán másnap nemzeti ünnepünkhöz illő verőfényben indult el a három részre vált társaság.
A legvállalkozóbbak abban bíztak, hogy Polgár Lajos vezetésével a legnehezebb, a vasalt úton másznak fel a Babia Góra csúcsára, reménykedve abban, hogy az erős olvadás miatt már megnyitották a télen lezárt útvonalat. Ebben ugyan csalatkozniuk kellett, de így is kemény mászás után értek a csúcsra, ráadásul szinte egyszerre a nagyobb létszámú törzscsapattal, akik Vámos Laci irányításával a velük szemben lévő irányból kapaszkodtak fel. Az előrelátás jól kamatozott, úgy 1400 métertől kezdődően bizony elkelt a „hómacska”, vagy a hágóvas.
(A csúcsot anno megjárta II. János Pál pápa, ezzel zarándokhellyé téve a lengyelek számára. A sok látogató miatt jégpáncéllá fagyott a felvezető ösvény.)
Amíg a Babia Góra csúcsát jártuk, egy kicsiny, de annál inkább elszánt, (ilyen-olyan okok miatt hosszabb túrára most nem vállalkozható hölgycsapat) a "Ladies Tours", Párkány Erzsi vezetésével a gerinc alatti, azzal párhuzamos utat járta be és hagyott emlék „meglepiket” a visszafelé ereszkedő társak számára.
Erzsi így foglalta össze programjaikat:
„A „lecsók” - udvariasabban szólva – a könnyített túrák résztvevői a fenyőerdőkben barangoltak, mialatt a túratársak a hegygerinceket és a csúcsokat hódították.
Az első túranapon négyen a Przełęcz Krowiarki (1010 m) parkolóból indulva a kék jelzésen (Zawoja Czatoża - Markowe Szczawiny útvonalon) egy szépen kiépített, alig emelkedő sétaúton (Górny Płaj) tettek meg 3 km-t oda és ugyanannyit visszafelé (táv: 6 km, szint: 77 m). Az út egy Mokry Stawek nevű kis tengerszem mellett vezetett, amelyben csillogtak a békapeték.
Másnap – miután elállt az eső – ketten indultak el egy kis sétára a szállástól felfelé. A házakat elhagyva óriásfenyős-bükkös erdőben a Jałowiec (Boróka) – patak mentén a Ścieżka edukacyjna "Echa pierwotnej puszczy karpackiej" sárga jelzésén ("A Kárpát őserdő visszhangjai" tanösvényen) egy rövid szakaszt jártak be (táv: 5 km, szint: 114 m).”
A jól sikerült túrák után jól estek a jól felszerelt konyhákban elkészített változatos vacsorák, majd jöhetett a billiárd, a csocsó, a pingpong, a szauna és a kinti – fafűtéses – melegvizes medence melletti társasági élet.
Éjjel már esett, ez reggelre még erősödött is, így egyrészt kitolódott a 9-órás indulás, másrészt az aznapra eltervezett útvonalak egyfajta mixelésével módosultak is. A Lajos és a Laci csapat hosszan együtt dagasztotta a sarat, együtt érte el a történelmi Magyarország határát, napjainkban a lengyel-szlovák határon található határkövet, ahol a lengyel pápára emlékező másik zarándokhely található.
Az aznap is nehezebb utat választók az 1517 méter magas Mala Babia Górát célozták meg, de az elágazásig még kilométereken át együtt maradtunk, ráadásul úgy, hogy a menetelés közbeni beszélgetés során a Lengyelországban lévő társunkkal cseveghettünk és fordítva.
Sajnos azután, hogy a két csapat elvált egymástól, és a többség a lefelé vezető sárga sáv felé indult, egy rézsutos, vízes-sáros szakaszon egyik társunk olyan balszerencsésen csúszott meg, hogy már az elesés közben biztos volt abban, hogy a bokája eltörött. A diagnózis persze, csak később igazolódott be, de az egyértelmű volt, hogy nem tud a lábára lépni.
A térerő nagyon esetleges volt, ezért két önként vállalkozó társunk (Attila és Tamás) a kb. 1.5 km-re lévő menedékházba indult, hogy a hegyimentőket riassza, négyen a sérült mellett maradtunk, a többiek pedig folytatták lefelé az utat. Az időjárás előrejelzés késő délutánra esőt jelzett, így tapasztalt krízishelyzetkezelő barátunk Gyula, újabb két főt biztatott a lefelé indulásra, mondván, ő és a hősiesen kitartó angoltanárnő „nyelvünk” elegendők lesznek a hegyimentők megérkezéséig. A hegyimentők – a menedékházat elérő társaink riasztása nyomán – az adott körülmények közötti legrövidebb idő alatt egy terepjáró quaddal árkon-bokron át törve a megadott koordinátákon rájuk is találtak és a meginduló esőben sérültünket levitték az aszfaltozott út végén várakozó mentőautóig. Le a kalappal felkészültségük, gyorsaságuk előtt, nagy köszönet nekik!
Gyula és Erzsi a szakadó esőben éppen sötétedés előtt rendben megérkezett a szállásunkra. Nemsokkal előttük befutott Lajosék csapata is, akik a mobilhíradóláncnak köszönhetően lefelé jövet készen álltak arra, hogy szükség esetén segítsenek.
Utolsó esténkre egy „búcsúvacsora” volt tervezve, kérdés volt, hogy a nem várt fejlemények után sor kerül-e erre, ám – miután mindenki biztonságban visszatért – jópáran úgy döntöttünk, hogy nincs ok arra, hogy elmaradjon.
Éjjel ismét erősen esett, de reggelre megint ragyogott a nap. Voltak, akik még elmentek egy rövidebb vízesés túrára, voltak, akik visszafelé még benéztek egy-egy csábító helyre és voltak, akik meg sem álltak hazáig. A Beszkidekben töltött napok után olyan azonban nem volt közöttünk, aki ne értett volna egyet azzal, amit breviáriumában II. János Pál pápa így fogalmazott meg:
„A hegyekben nemcsak az elénk táruló nagyszerű látványokban gyönyörködhetünk, a hegyek az élet iskoláját jelentik számunkra. Megtanuljuk elviselni a nehézségeket a cél felé vezető úton és a nehéz percekben kölcsönösen segítjük egymást, együtt élvezzük a csendet és a hegyek nagyságával és fenségével szemben felismerjük saját kicsinységünket.
A hegyekben lehetőségünk nyílik arra, hogy megtapasztaljuk, mennyire fáradságos a felfelé vezető út. A meredek emelkedő meghódítása formálja az emberi jellemet, míg a természettel való érintkezés derűssé teszi a lelket.”
Összefoglalta:
Kalmár Béla