GRÚZIAI KALANDOK
E. Ezen a nyáron egy kaukázusi országba, Grúziába (manapság Georgia néven emlegetik), látogattunk el. A programunk fő csapásiránya természetesen most is a gyalogtúrázás volt, de fölkerestünk több kulturális, történelmi jelentőségű nevezetességet, városokat (pincéket) is.
A cél az volt, hogy minél több helyre eljussunk, így túrázós és utazós napok váltogatták egymást. Az utazásokhoz egy webes szolgáltatás platformján még itthon lefoglaltuk az autókat. Mivel 17-en voltunk, többnyire három, 6-7-8 személyes kocsikkal utaztunk. Ez egy kényelmes módja a helyi közlekedésnek, a sofőrök a megadott útvonalon kérésre bárhol megállnak, akár hosszabb időre is.
Kalandozásunk Kutaisziban, az ország második legnagyobb városában kezdődött. A vízer szárnyas szardíniásdoboza augusztus 11-én, hajnali derengésben landolt a reptér betonján.
I. Az első utunk a turisták által igencsak látogatott Svaneti régióba vezetett. A térség központjába, Mestiába, dél körül érkeztünk. Miután az előre lefoglalt szállásunkat „belaktuk”, a falucska fölfedezésével, különféle praktikus tevékenységgel (vásárlással, pénzváltással, gázpalackok beszerzésével) és pihenéssel múlattuk az időt.
A következő két napra a Mestia – Mazeri trek volt betervezve, így reggel el is indultunk. Ez egy népszerű és látványos túraút: átvezet a majd 3000 m-es Guli-hágón és az út nagy részén a Kaukázus főgerince, benne a fenséges Ushba hegycsúcs látványa kísér végig.
Az ösvény legnehezebb szakasza egy gleccserpatak átkelés, nem is a patak, hanem a meglehetősen mély és szinte függőleges falú meder miatt.
Ezen a túrán találkoztunk először az erősen mérgező kaukázusi medvetalppal. Már az érintése is veszélyes, fényérzékennyé teszi a bőrt: UV sugárzás hatására az érintett bőrfelületen fájdalmas és lassan gyógyuló égési sérüléses tünetek jelentkeznek. Sajna, egyik túratársunknak (balszerencséjére) „sikerült” közelebbről is megismerkednie ezzel a növénnyel, utána napokig viselte a „kapcsolat” fájdalmas következményeit.
II. A következő két nap javarészt autózással telt el, azért útközben fölkerestünk néhány természeti és kulturális látnivalót is (no, meg faltuk a hacsapurit).
Az első napon Mazeri faluból (itt fejeztük be a Guli-hágó trekket) Kutaisziba utaztunk és az éjszakát is itt töltöttük egy városi oázisnak is beillő kellemes szállóban. Két turisztikai látványossághoz tettünk kitérőt: a Martvili-kanyonhoz és a Prometheusz-barlanghoz – Lápi fotói önmagukról beszélnek. Mindkét helyen rengeteg turista a világ minden tájáról. Itt is megtapasztaltuk, amit máskor és máshol: ahova autóval oda lehet menni, ott tobzódnak a népek.
A következő napon Kutaisziból a Kazbeg lábához, Sztepantsminda városkába autóztunk, útközben fölkerestük Uplistshike több ezer éves barlangvárosát. Tbiliszi közelében rátértünk a forgalmas grúz hadiútra, ezen haladtunk egészen Sztepantsmindáig. Ez az egyetlen út, ami átkel a Nagy-Kaukázuson, az ősidők óta járt nyomot a XIX. század második felében építette ki a cári Oroszország (egyébként van még két átkelő: az egyik a Fekete-tenger partján a szakadár Abháziában, a másik a szintén szakadár Dél-Oszétiában, ez a szovjet időkben épült Roki-alagút).
Tartottunk egy pihenőt a 2379 m magas Jvari-hágó előtt a pompás kilátás, no meg a „lenyűgöző, monumentális” monument, az Oroszország – Grúzia barátság emlékműve kedvéért. Egyébként maga a hágó az út legmagasabb pontja, ám egyben a Nagy-Kaukázus legalacsonyabb hágója.
III. Sztepantsminda nemcsak a Kazbeg meghódításának, hanem a környező túraútvonalak bejárásának is remek kiindulópontja, igazi turistabázis. Csapatunk itt ketté vált: négyen vállalkoztak a Kazbeg megmászására, Fény Józsi, Mályi Józsi Mocsári Laci és Telihay Gergő. Erre volt négy napjuk, ami meglehetősen szűkös, mivel tartaléknapra (rossz idő esetére) nem futotta az időnkből. Azonban az időjárás-felelősnek – és a szervezőnek (sic!) – hála, mind a négy napon ragyogó napsütéses, szélcsendes idő volt.
Érkezésünk estéjén négyőjükkel elmentünk az előzetesen kiszemelt kölcsönzőbe, ahol mindenféle magashegyi felszerelést lehetett bérelni, ami szükséges a csúcsmászáshoz. Fénya Józsinak bakancsra is szüksége volt, mert az övé még az első túranapon cserben hagyta: a felsőrész megszabadult a talptól. Megjegyzem a bakancsokra igencsak rájárt a rúd: Mályi Józsié a Kazbegre menet vált meg a talpától, előbb az egyik, aztán a másik, Lápi pedig bakancsának úgy hálálta meg a többéves hűséges szolgálatot, hogy fűzőjétől megfosztva egy kuka mellett magára hagyta . . .
Ők négyen másnap reggel elindultak a hegyre: autóval a Gergeti Szentháromság templom parkolójába, tovább gyalog, egészen a 3650 m-en lévő Betlehemi Hut menedékházig. Csomagjaikat teherhordó lovak vitték. A következő napot akklimatizációs túrával és a hágóvas, jégcsákány, kötélbiztosítás használata a gleccseren tananyag gyakorlásával töltötték.
A harmadik nap hajnalán indultak a hegyre, és délelőtt fél 11 körül föl is értek a Kaukázus 7. legmagasabb csúcsára, az 5054 m-es Kazbegre. Estére visszatértek a menedékházig, majd az utolsó napon leereszkedtek a sztepantsmindai szállásunkra.
IV. E közben a csapat többi tagja „eldelikázott” a közeli Juta faluba, a „grúz Dolomitoknak” is becézett csipkés tarajú Chaukhi-hegység szívébe. Itt azt terveztük, hogy kivételesen most nem vándorlunk, hanem keresünk egy szép táborhelyet és helyből járjuk be a vidéket.
Találtunk is egy gyönyörű dimbes-dombos rétet úgy 2550 m körüli magasságban a csipkés tarajú hegyek lábánál, a Chaukhi-tó fölött. Pár lépésnyire jéghideg, kristálytiszta vizű patak, lentebb, a tó partján zöldtetős aprócska faház, hol sört lehetett kapni (más egyebet is, de az kit érdekelt!). Remek táborhely!
A következő napon a környék legszebb körpanorámájával kecsegtető 3338 m magas Chaukhi-hágó felé vettük az irányt. Fölérve azonban ködbe burkolódzott a hágó és azon túl a táj, így nem láthattuk az alant húzódó völgyben megbúvó gleccsertavakat.
A harmadik napon a tábor fölé tornyosuló hegygerincet szemeltük ki, azon belül is egy vélhetően mászás nélkül is megmászható hegycsúcsot, a 3436 m magas Tikanadzét. A csúcs előtti nyeregbe egy rendkívül meredek, töredező és éles palából álló kőfolyáson vezetett az út. A nyereg előtt néhány méterrel annyira meredekké vált, hogy – gondolva a visszatérésre – kénytelenek voltunk visszafordulni. Azért ketten nem adták ám föl: Gábor és Lajos föltornászták magukat, és a csúcsra is fölmentek. Visszatértük után mesélték, hogy a nyeregben egy kötéllel való ereszkedéshez használt ún. stand volt kiépítve . . .
Az utolsó napon búcsút vettünk a tábortól és levonultunk Juta faluba, ahol legurítottunk egy üveg jó hideg sört, majd mentünk, ahogy jöttünk: visszadelikáztunk Sztepantsmindába. Kora délután örvendezve köszönthettük a négy csúcsmászót, ismét együtt volt a csapat!
V. Az utolsó négynapos vándortúránkat Grúzia legelzártabb tartományába terveztük, a Tusheti régióba. Már az odautazás is igen kalandos, fárasztó és hosszú volt. Csak egyetlen út vezet a tartományba: az utolsó 70-80 km-en nincs aszfalt – néhol még út sincs, csak egy csapás – hatalmas hegyoldalakon szerpentinezik föl a közel 3000 m-es Abano-hágóba, majd ereszkedik alá az első tusheti faluba, az 1900 m-en fekvő Omaloba. A számtalan hajtűkanyar némelyikét még a terepjáróink is csak tolatással tudták bevenni. A régiót csak nyáron lakják – az út októbertől júniusig járhatatlan – a telet csupán néhány család tölti itt.
Mi Dartlo faluig utaztunk a három Delicával, másnap innét indult a túra. 3000 m-es hegyek közé szorított hatalmas völgyben rohanó patak mentén kanyargott az utunk, a jobboldali hegylánc már Csecsenföld (Oroszország) határa. A harmadik nap – a völgyfőt elérve – kapaszkodtunk ki a 3510 m magas Atsunta-hágóba. Kora délután, még napsütésben értünk föl, de már fejünk fölött gyülekeztek a felhők. Épp, hogy leértünk a kiszemelt táborhelyre, leszakadt az ég! Volt ott minden: eső, égzengés, jég. A hágót, ahol átjöttünk, és a magasabb hegyeket hólepel borította be, még másnap reggel is fehérlettek. Szerencsénkre (no, meg a túravezető táborhely-választásának köszönhetően . . ) volt ott egy kis büfé-szerűség, a belső térben lehetett melegedni, a nyitott, de fedett előterében pedig főzőcskézni. Egész éjjel szakaszosan esett, és még reggel is ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Azonban pár percre rá, hogy továbbálltunk, teljesen elállt (mondanom sem kell, hogy ki választotta meg az indulás időpontját . . .), s mire a völgybe értünk, már hét ágra sütött a nap!
Délutánra értünk Shatilibe – a falu gyakorlatilag egy erőd – másnap reggel jöttek a Delicák, és utaztunk Tbiliszibe.
VI. Az utolsó két nap: Tbiliszi és Kutaiszi. A fővárosban egy délutánt és egy délelőttöt időztünk, nem volt közös program, mindenki ment, amerre kedve tartotta.
Kutaisziba menet megálltunk Mcheta ősi városban, a hajdanvolt Ibériai (Kartli) Királyság fővárosában. Ódon macskaköves utcáit manapság bóvliárusok lepik el, tekintettel az itt tobzódó turista-tömegekre. Legfőbb történelmi látnivalója a Svetitkshoveli székesegyház, ezt néztük meg mi is.
Kutisziban egy teljes napot töltöttünk, itt sem volt közös program, ki erre ment, ki arra. Jó néhányan megnéztük a fűszerektől terhes levegőjű városi piacot, majd a hőség bezavart bennünket egy borozó hűs pincéjébe és . . . itt ragadtunk estig.
Tizenhét nappal ezelőtt hajnalban érkeztünk, és most hajnalban is megyünk haza, így este 11-kor kivitettük magunkat az „Építő Dávid Kutaiszi” nemzetközi repülőtérre, ezzel véget ért a grúziai kalandunk.
U. Mindent összevetve jól sikerült ez a kirándulás, úgy vélem maradandó élményekkel gazdagodott mindenki. A program szinte zökkenőmentesen zajlott, ugyan volt egy kis gond az egyik utazásnál és az egyik szállásnál, de sikerült mindent megoldani. Ebben óriási segítségünkre volt profi nyelvtudásával és vagány kiállásával az egyik túratársunk, Gyökös Brigi, ezúton is hálás köszönet érte!
VL.