KÁRPÁTOK BÉRCEIN VÁNDORÚT: BESZTERCEI-HAVASOK

 


Eljött hát a várva-várt nap: majd’ két évnyi kényszerű pihenő után előkerültek a nehézszagú bakancsok, hátizsákok. Ismét taposhattuk a Kárpátok járt, és sosem járt útjait, ösvényeit, ezúttal javarészt a Besztercei-havasokban.


A jelentkezők száma hűen tükrözte az ilyesfajta kalandozásokat kedvelők hiányérzetét: Erdélyből és Partiumból 12-en, Magyarországról 13-an tömték degeszre zsákjaikat szükséges és fölösleges holmikkal. Szóval 25-en voltunk.

Az indulás előtti hetekben (medve)pánikhullám okozott kisebbfajta cunamit az itthoniak szűkebb körében – hatására a világhálón és a híradásokban látott-hallott medvés történéseknek. Bizony a medve nem játék, de ettől a sör még jól esik egy nyári délután. . .

A kedélyek csillapítására – és egyik túratársunk ötletelése nyomán – beszereztem egy villanypásztort, majd nem kis munkával hordozhatóvá alakítottam át. A ketyerével akár 10 000 V-os puszit is nyomhattunk volna a kíváncsiskodó maci orrára. A „tesztüzem” után megkérdeztem a csapatot, hogy mit szólnak hozzá, vigyük-e? Jó, vigyük – döntött a többség. Ám külhoni barátaink kacarászása még most is fülembe csengene – ha nem tartották volna magukban. . . De a „medveriasztóval” az arzenál még nem volt teljes: mint utóbb kiderült, a borssprétől az ultrahangos és piromániás eszközökig mindenféle „fegyver” lapult a túratársak motyójában!

A medveriasztó gyakorlati hasznáról később még szó esik.

A kissé fárasztó éjszakai utazás után elindultunk tehát, még a Gyergyói-havasokhoz tartozó Borszéki-hágóból (más néven a Kránga-tető) a piros sáv jelzésű gerincösvényen. Ez a jelzés kisebb-nagyobb szünetekkel végigkísért bennünket, helyenként járhatatlan „utakon”, máshol jól követhetően. GPS nélkül azért nehezen boldogultunk volna. Az első két napi utunk nagy részét néhány éve már bejártuk, így nem volt teljesen ismeretlen. Érintettünk két korábban kihelyezett bélyegzőt, de sajnos csak az egyik volt sértetlen, a másikat szarkalelkű „vájárok” kibányászták.

A második nap délutánján fittyet hányva a mondásra, miszerint járt utat járatlanért el ne hagyj, letértünk az ismeretlenbe: a Kelement a Besztercei-havasokkal összekötő gerincre, ami egyben a Fekete-víz és Kis-Beszterce vízválasztója. Érdekesség, hogy Trianon előtt mindkét folyó mentén hosszabb-rövidebb szakaszon a történelmi határ húzódott.

Ekkor már túl voltunk az első éjszakán, amikor is majdnem élesben kipróbáltuk a villanypásztort, azért csak „majdnem”, mert ugyan fölállítottuk, de élesíteni senki sem élesítette, vagyis nem lett bekapcsolva . . . Az energiát 8 ceruzaelem biztosította (volna), amiről maximum 7-8 órát működött az otthoni teszt során. Ezért a sátorba bújás előtt meghagytam, hogy majd este 10 körül kapcsolja be valaki. Nos, hát mindenki úgy gondolta, hogy nem ő az a „valaki” . . . És a továbbiakban, az összes többi táborhelyen már senki sem forszírozta a medvekerítés fölállítását – hát ennyit a gyakorlati hasznáról.

A Besztercei-havasokban változatos, vadregényes terepen haladtunk – vagy csak szerettünk volna haladni: jól járható szekérutaknak és ösvényeknek csak a működő esztenák, vagy szénacsináló kunyhók közelében örvendhettünk. Az erdőkben, fenyvesekben helyenként csak sejteni lehetett az utat, a felhagyott kaszálókon majd’ derékig érő fűben, gazban kényszerültünk gazolni-gázolni. A legkeservesebb akadályt a széltörések okozták, volt benne részünk bőven. Az sem jelentett könnyebbséget, ha már eltakarították a kidőlt fákat, ugyanis a levágott gallyakból rakott halmokat valahogy mindig úgy „rendezték el”, hogy át kelljen másznunk a csalánnal, málnával vagy éppen „vendégmarasztaló” szederrel átszőtt kupacokon.

Azért haladtunk jó utakon is, szép számmal érintettünk, vagy láttunk alant működő esztenákat. Érdekes, hogy ezen a vidéken csak teheneket legeltettek, így nem láttunk birkát egyet sem, tükörbe pedig nem néztünk . . .

A hegyi túráknak mindig érzékeny pontja az időjárás, most is többen szorgalmasan simogatták az okostelefonnak csúfolt kütyüjüket és jelentettek a közeledő esőről. A legpontosabb előrejelzést Péter közvetítette, szinte órára pontosan „bejött” amit mondott. Hiába, az én fiam!

Így nem ért bennünket váratlanul a zivatarokba csavarodó idő, a negyedik nap délutánján megtörtént az elázás! (a második nap estéjén is volt egy kisebbfajta, de azt inkább borítsa jótékony homály)

Szerencsére már közeledett a táborverés ideje, és egy kisebb, de annál szerencsésebb tévelygésnek köszönhetően (hajlamosak vagyunk a jártabb utat követni, a dzsípíesz meg a poncsó alatt . . ) kaptunk egy remek forrást, így hamar letáboroztunk. Az eső csak ezután kezdte el igazán szaporázni cseppjeit. Időnként rövidebb-hosszabb szünetet tartott, hogy aztán újult erővel zúdítsa – most már nem a nyakunkba, hanem a sátrainkra – az égi áldást. Az esőzésnek köszönhetően mindenki korán visszavonult a sátrába, kivéve (majdnem) legifjabb társunkat, Mátét, a Tűz csiholóját!

Kényes bőrét gyáván nem óvja. . . Máté, a fölséges Tűz csiholója” (Ady után szabadon)

Nem törődve azon egyszerű szabállyal-képlettel, miszerint az égéshez az oxigénen és a gyulladási hőmérsékleten kívül éghető anyag is szükséges, végtelen türelemmel és kitartással próbálta a csuromvizes gallyakból rakott máglyát föllobbantani. Fáradozása végül sikerrel járt: mire csaknem besötétedett, hatalmas lángnyelvek világították be a sátrakkal övezett kicsiny tisztásunkat. Az égi csatornákat is már elzárták, így sorra bújtunk elő sátrainkból. Ki-ki hozta az elázott holmiját a tűz melegéhez szárítgatni, vagy inkább csak füstölődni.

A hátralévő napon-napokon cseppet borongósabbra és hűvösebbre fordult az idő, de esőt már nem kaptunk. Túránk vége felé egy rövidebb szakaszon a Trianon előtti történelmi határ mentén haladtunk, ami napjainkban Hargita megye határa. A kidőlt fáknak (= széltörés) „hála” kaptunk egy 2/3 részben ép határdombot. A szögletesre faragott fejkövet is megleltük, de a határdomb sorszáma már nem volt kivehető.

Az utolsó hegyi táborhelynél a sors úgy hozta, hogy mégiscsak sikerült villanypásztorral védett területen sátrat vernünk. De nem az általunk (fölöslegesen) cipelt szerkezet oltalma alatt hajtottuk álomra fejünket, hanem a közelben lévő esztena tartozéka volt a jókora legelőt körbeölelő villanypásztor. A terület bérlője a „fejlett világban” trendinek számító fekete marhákat tartott, csakis a húsukért, vagyis a marhák nem „tejeltek”.

Túránk végén a hatodik nap délutánján érkeztünk meg a Kis-Beszterce völgyében elterülő falucskába. Mivel a vonatjegyünk a következő napra szólt, itt töltöttük az éjszakát: a helyiek engedélyével az iskola melletti focipályán húztuk föl sátrainkat. A nap hátralevő részében pedig – a boltosok nagy örömére – igyekeztünk föllendíteni a falu mindkét boltjának forgalmát.

Pár szó csapatunk szeniorjairól: három kedves barátunk is már jócskán 70 fölött járt, mégis . . mégis meghazudtolva az években számlált korukat, ifjakat megszégyenítő erővel és kitartással jöttek, és jönnek, és remélem még fognak is jönni velünk, amíg az égiek megengedik!

A túravezető benyomásait lejegyezte: a túravezető. VL.


Galéria-I.

Galéria-II.


 

Archív: