A Naplás-tónál levő kilátóban gyönyörködtünk a panorámában, majd a tópart mentén haladva és az M0-s autópálya alatt keresztül jutva egy keskeny erdősávban - egy új túraösvényen - Nagytarcsára mentünk. A Vámos család három generációja csatlakozott hozzánk, ezzel jelentősen javítva csapatunk átlagéletkorát. Bementünk a Nagytarcsai Múzeumi Kiállítóhelyre, ahol Győriné Kováts Andrea mesélt a múzeum történetéről és jelenlegi működéséről. Majd megtekintettük a kiállítást és egy ismeretterjesztő filmet Nagytarcsáról. Az eszem-iszom sem maradt el...

Galéria

Tízen találkoztunk 2024. június 25-én a Cinkotai Kiserdő Erdei Bekötőút nevű buszmegállónál, hogy a  napsütéses, nyári melegben kapaszkodjunk föl a Naplás-tavi kilátóba és tegyünk egy sétát a Naplás-tó partján és még azon is túl.

Szép emlékeink vannak erről a helyről, mert 2022. december 20-án emlékezetes évzáró buli történt ehelyütt. Pataki Jani túratársunk felejthetetlen, saját készítésű friss, disznótoros ételekkel és süteményekkel traktált akkor  bennünket.

Remek kilátás nyílt most a szellős kilátótoronyból, és míg fent hűsöltünk, csatlakozott hozzánk Betty és Ica is. A Naplás-tó partján folytattuk utunkat Nagytarcsa felé. A széles tóparti kerékpárúton jól elfértek a babakocsisok, gyalogosok és biciklizők, az út mellett pedig volt lehetőség a tóban horgászni is. Érdekes módon végig a kerékpárút mellett és később Nagytarcsán is kis olajkutató(?) eszközöket láttunk.  Mi lesz, ha olajat találnak a Naplás-tónál?

A tótól a Szilas-patak kettéágazik, de az az ága, ami mellett egy kis zöld oázis megmaradt és Nagytarcsáig vezet, most nyomokban sem tartalmazott vizet. Mikor kiértünk az erdőből, jött szembe velünk babakocsijában kedves fiatal túratársunk, Zsombor, kíséretével, édesanyjával, Hannával és nagymamájával, Ágival. Nagyon megörültünk, hogy egy mosolygós, erős fiatalembert (már 5 hónapos!) üdvözölhetünk társaságunkban.

Az 5 km-es könnyű túra után a Nagytarcsai Múzeumi Kiállítóhely (továbbiakban Múzeum) árnyas kertjében Párkány Erzsi és Zöllei Betti jóvoltából gyümölcsöket és finom sós és édes péksüteményeket ettünk. Hannáék hoztak sört és bort is, és kaptunk finom bodzaszörpöt Győriné Kováts Andreától, a Múzeum vezetőjétől.  Szabó Ica világhírű zserbója is nagyon ízlett mindenkinek.

A dínom-dánom után a Vámos-család további férfi-tagjai csatlakoztak a partihoz, így összesen 17-en hallgattuk meg a ház előtti padokra telepedve Győriné Kováts Andrea beszámolóját a Múzeum történetéről és jelenlegi működéséről.

A község lelkésze 1935-től Sztehlo Gábor evangélikus lelkész volt, Ő Finnországban volt ösztöndíjas, ott ismerkedett meg a népfőiskolai mozgalommal. A népfőiskolákban elsősorban télen, 2–6 hétig tartó tanfolyamokat szerveztek, amelyeken a parasztifjúságot korszerű irodalmi, művészeti, történeti, természettudományi, vallási és gazdasági ismeretekre tanították. Az alföldi stílusban épült ház eredetileg 1939-ben a Tessedik Sámuel nevét viselő országos hírű bentlakásos népfőiskola harmadik háza volt. (Érdekes, hogy ez a ház éppen Stühmer Frigyes csokoládégyáros adományából épült fel.) A háború, majd az utána következő időszak szétzilálta a mozgalmat, és a ház is megszenvedte azt, de végül Molnár Lajos és Molnárné Hajdú Margit a falu elkötelezett pedagógus házaspárja új célt talált az épületnek.

Alsó tagozatos tanítók voltak, egész munkában töltött életüket Nagytarcsán töltötték, így mindenki a kezük alatt nőtt fel. A Múzeumban kiállított tárgyak az Ő gyűjtőmunkájuknak köszönhetők, és részletes körképet vázolnak fel  Nagytarcsa  és lakosainak múltjáról. A ház különböző szobáiban elkülönülnek a történeti múlt emlékeit bemutató tárgyak a hétköznapi és ünnepi női viseleteket bemutató résztől. Külön helyiségekben látható a konyha és a tisztaszoba berendezése. Van egy szoba, melyben a paraszti élethez (pl. szövés, fonás, növényápolás, házépítés, stb.) szükséges eszközöket mutatják be. Ezeknek a tárgyaknak a jó része mind valakihez tartozott a faluban: egy unoka tudja úgy nézni a gyermek ünnepi viseletet, hogy kb. ilyesmit hordhatott gyermekkorában az ő nagymamája is. A népviseletet jeles ünnepen felveszik, így pl. a hagyományőrzők a karácsonyi éneklés alkalmával.

Nagyon érdekesek a falu, Tarcsa, később Csíktarcsa és a 20. századtól Nagytarcsa múltjával kapcsolatos leletek, melyek igazolják, hogy a falu ősidők óta lakott. Egyik fontos lelet az 1964-ben feltárt "Szkíta kori sámáncsörgők és csengők lelet-együttes". Ez a véletlenül megtalált lelet-együttes - melyet egy szittya sámán(fejedelem) használhatott - nem sírból került elő, így elásása kultikus, mágikus szertartás része lehetett. Az álló bikát ábrázoló bronzcsörgő 1991. augusztus 20-tól Nagytarcsa község címerének fő motívuma lett.

Lehetőségünk nyílt még egy videofilmet is megtekinteni, mely a falu lakóit mindennapi életük közben mutatja be és meg is szólaltatja őket. Nekem legjobban az ún. "íróasszony" tetszett, aki szabad kézzel változatos virág-mintákat rajzolt a fehér anyagra, hogy azokat majd szorgos kezek színes fonállal gyönyörű, virágmintás viseletté alakítsák. Ilyen kézzel hímzett mellényt viselt vezetőnk, Andrea is, ez nagyon ünnepélyessé tette megjelenését.

Miután mindent jól megnéztünk a Múzeumban, az árnyas fák alatt rácsodálkoztunk a rózsafánkokra, amiket Andrea sütött egy Boldogon beszerzett célszerszámmal. Akibe még belefért, evett belőle, akibe nem, az hazavitte.

Köszönjük a vezetést és a szíveslátást Győriné Kováts Andreának, a tervezést, szervezést Párkány Erzsinek, a dínom-dánomot Zöllei Bettinek és Párkány Erzsinek, a zserbót Szabó Icának!

Összefoglalta:  Gombos Katalin