Skócia: Felföldi kalandozások

 

 

Egyesületünk régóta dédelgetett álmát valósítottuk meg augusztusban: bejártuk Skócia vadregényes táját, a Felföldet – legalábbis egy részét, amennyi az ott töltött 20 napba belefért.

 

A programunk gerincét a gyalogtúrák jelentették, de emellett igyekeztünk a változatosságra, így szakítottunk időt a városok, a történelmi nevezetességek és a skót „pálinka”, a whisky megismerésére is (ez utóbbiból e sorok írója jelesre vizsgázott . . . ).

 

Skóciába repülőgéppel utaztunk, a helyi utazásokhoz pedig – a korábban eltervezett menetrend szerinti járatok (busz és vonat) igénybevétele helyett – egy invernessi székhelyű kis családi cég, a D&E Coaches biztosított autóbuszt számunkra. Ez egy nagyon jó választás volt, egyrészt kényelmesebben utaztunk, másrészt nem kellett alkalmazkodni menetrendhez. Így sokkal rugalmasabban, gördülékenyebben mentek az utazások. A kényelmes buszhoz egy fantasztikus „driver-t” kaptunk Atis Kukurs személyében, aki nemcsak a buszt vezette, hanem időnként szinte „idegenvezetett”: menet közben meg-megállt, sőt, kitérőt is tett egy-egy olyan látványosságért, amiről mi nem tudtunk. Végül, de nem utolsósorban valamennyi utazásunk egy picivel kevesebbe került, mint a menetrend szerinti járatok.

A Glasgow-ba közvetlen repülőjáratot működtető légitársaságról csupán annyi mondható el, hogy végül is célba értünk . . .

 

Az utazásunk során – időrendi sorrendben – a következő régiókat, tájakat látogattuk meg: Glen Coe és környéke, Fort William – Ben Nevis, Glenfinnan, Inverness és a várostól északra a keleti partvidék, Culloden, a Speyside vidéke – Dufftown, a Cairngorm-fennsík, Loch Ness, Glen Affric és a Sky-sziget.

 

Merre jártunk, mit láttunk?

 

Glen Coe és környéke: a glasgow-i repülőtérről a bérelt busszal utaztunk a festői völgybe, sátrainkat a River Coe partján lévő Red Squirrel kempingben húztuk fel. A Glen Coe a Felföld egyik legszebb, mintegy 16 km hosszú gleccser-vájta völgye, kedvelt filmes forgatási helyszín. Mindkét oldalról 1000 m körüli égbe szökellő hegycsúcsok veszik közre, a meredek hegyoldalakról számtalan patak harsogó vízeséssel zúdul a River Coe medrébe.

A kempingben három éjszakát aludtunk, és két túrát indítottunk: ez első túra a Bidean nam Bian 1150 m-es munro1, a második a völgy túloldalán lévő Aonach Eagach2 gerinc első csúcsa, a 967 m magas Sgor nam Fiannaidh munro megmászása volt.

A negyedik napon lebontottuk a sátrakat, az összes holminkat begyömöszöltük a hátizsákokba és a teljes felszereléssel elindultunk az első, háromnapos vándorlásra. Glen Coe-ból kiérve a West Highland Way3-en gyalogoltunk Fort William-ig, a közbenső két éjszakát sátrainkban, „vadkempingben” töltöttük.

 

Fort William: a városka szélén, a Ben Nevis lábánál fekvő Glen Nevis kempingben volt a bázisunk, itt két éjszakát aludtunk. Az első nap Skócia, és egyben a Brit-szigetek legmagasabb hegycsúcsa, az 1344 m magas Ben Nevis megmászását tűztük ki célul, amit ragyogó időben sikerrel teljesítettünk. A csúcsra jól kiépített, viszonylag könnyű út vezet, nehézséget a nagy szintkülönbség (mindössze 10 m „magasból” indul a túra) és az esetleges rossz idő okozhat. Jellemző, hogy a Ben Nevis az év 365 napjából 355-ben felhőbe burkolódzik . . .

A következő napon elvonatoztunk Glenfinnan-be.

 

Glenfinnan: a Loch Shiel partján fekvő, mindössze pár házból álló aprócska falu két nevezetesség miatt kedvelt turistacélpont. Az egyik Bonnie Prince Charlie (Jóképű Károly herceg) emlékére állított emlékmű, a Glenfinnan Monument. A másik a vasút viaduktja, melyet a Harry Potter filmek tettek igazán híressé. Mi is azért választottuk a busz helyett a vasutat, hogy átvonatozhassunk a viadukton. A turisták örömére naponta kétszer jár erre a HP. filmekből ismerős gőzös, Jacobite Steam Train néven. A borsos jegyár ellenére ottjártunkkor „telt házasak” voltak a patinás vasúti kocsik.

Miután visszavonatoztunk Fort Wiliam-be, ismét szedtük a sátorfánkat, és a buszunkkal a keleti partra, Inverness-be utaztunk.

 

A Glenfinnan viadukt

 

 

 

 

 

 

 

 

Inverness és a keleti partvidék: a város kempingjében itt is két éjszakát aludtunk. A városi környezet és a tenger közelsége miatt tele volt a kemping „tolvajokkal” . . . No, nem „emberszabásúakkal”, hanem madarakkal: varjak és sirályok egymással versengve próbáltak egy-egy falatot elcsaklizni a táborozóktól. Közülünk is volt, aki pórul járt: egy vacsorányira elegendő sonkát lopott el egy jól megtermett sirály! Hát, igen: lopni könnyebb, mint a hideg tengerben halászni . . .

Az érkezésünk utáni nap reggelén Atis ismét megjelent a busszal: az Inverness-től északra, majd’ 100 km-re lévő Dunrobin Castle volt az úti cél. A kastély lakott, ezért csak egy része látogatható, de így is pazar élményt nyújtott. Útközben megálltunk Tain jellegzetes, festői épületeit megcsodálni, majd fókákat lestünk az Északi-tenger partján, és megnéztük Dornoch főterét és templomát.

A következő reggel búcsút intettünk Inverness-nek és Culloden – Speyside – Cairngorm-hegység felé vettük az irányt.

 

Culloden, a csatamező: ez a hely a „skót Mohács”. 1746 áprilisában itt szenvedett sorsdöntő vereséget az angolok ellen a Bonnie Prince Charlie (Jóképű Károly herceg) vezette jakobita sereg. A csata elvesztése a jakobita felkelés bukásához vezetett, következményeként pedig a skótok ellen egy brutális megtorló hadjárat indult.

A csata emlékművénél – Battle of Culloden Monument – elhelyeztük az emlékezés virágcsokrát, melyet nemzeti színű szalaggal kötöttünk át. A szalag felirata: „Nàiseanta na h-Alba urram. 12th. August 2017” (a skót nemzet tiszteletére) és „Pestkörnyéki Kárpát Egyesület Hungary”.

 

A következő állomás a Speyside vidéke. A Spey folyó völgye a hét whiskyrégió egyike, több, mint ötven lepárló működik itt. Igen, a whisky miatt jöttünk errefelé, hiszen nem létezhet skóciai kirándulás distillery látogatás nélkül! A számtalan főzde közül egy olyan lepárlót választottunk, amely azon kevesek egyike, ami még skót családi tulajdonban van. Ez a Dufftown-ban lévő Glenfiddich Distillery volt. Az üzem, és a whisky-készítés fortélyainak bemutatása után következett a kóstoló: négy féle Single Malt4 whiskyt ízlelhettünk – hát nem csak a whisky volt skót, hanem a porció is . . .

 

A „whiskyzés” után Atis a Cairngorm-hegység felé irányította buszunkat. A hegységben egész magasra, a 620 m-en kialakított parkolóig vezet aszfaltút, mi is odáig buszoztunk. A parkolótól bő 1 km-re találtunk éppen, hogy megfelelő táborhelyet, ahol is két éjszakát aludtunk. Célunk Skócia második legmagasabb munroja, a Ben Macdui megmászása volt, ezt a következő napon könnyedén teljesítettük. A csapat egy része egy másik, közelben lévő munrot is begyűjtött: ez a hegység névadója, a Cairn Gorm csúcs volt.

 

Az Egyesült Királyság legmagasabb helyen lévő telefonfülkéje (Caingorm)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A második éj után reggel 8-kor ismét megjelent Atis, hogy kis csapatunkat elfuvarozza a Loch Ness partjára, majd tovább a Glen Affric kapujába, Cannich faluba.

 

Loch Ness: a szörnyet ugyan nem, de a tavat tulajdonképpen már teljes terjedelmében láthattuk Fort William-ből Inverness-be jövet. Most a tó partján fekvő Urquhart Castle-val akartunk közelebbi ismeretségbe kerülni. A vár romos – hogy ne kerüljön jakobita kézbe, egykori bitorlói, az angolok rombolták le. Hajdan a középkori Skócia egyik legnagyobb erődítménye volt, de még így, romjaiban is lenyűgöző látványt nyújt a Loch Ness partján álló várrom.

A várlátogatás után ismét Atis-é lett a „vezető” szerep: Cannich faluba buszoztunk, ahol is a következő három napra elbúcsúztunk kedvenc sofőrünktől.

 

Glen Affric: a Cannich-i kempingben eltöltött éjszaka után a második háromnapos vándortúrára indultunk. Ez a völgy, a Glen Affric, itt nem nyüzsögnek annyira a turisták, pedig a skótok szerint ez a Felföld legszebb völgye. Utunk végig megegyezett az Affric Kintail Way5 nyomvonalával. Az útvonal egyik érdekessége, hogy tulajdonképpen az Atlanti-óceán és az Északi-tenger vízválasztóján halad át, no, de ez a vízválasztó mindössze 330 m magas . . .

A háromnapos vándorlás alatt megint csak vadkempingeztünk, illetve a másodig napon a csapat egy része (azért csak egy része, mert nem volt elég férőhely) behúzódott egy menedékkunyhóba, amit errefelé „bothy-nak” neveznek. A harmadik napon alaposan eláztunk (külsőleg!), de mire végül beértünk a Morvich-i kempingbe, csak elállt az eső.

Atis-szal másnap délelőtt 10-re beszéltük meg a találkozót, jött is a busz, óramű pontossággal. Bepakoltunk, fölszálltunk és indultunk programunk utolsó állomására, a Sky-szigetre.

 

A vízválasztó

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sky-sziget: Sky felé haladva megálltunk egy másik, a Sky-nál jóval apróbb szigetnél, ami valójában dagálykor sziget, apálykor csak félsziget. Ezen az ár-apály szigeten áll a festői Eilean Donan Castle. Érdemes megnézni, szépen be van rendezve. A konyha különösen figyelemre méltó: az étel-ital másolatok, a viaszfigurák olyan élethűek, hogy szinte kedve lenne az embernek megkóstolni a sok finomságot. Még egerésző cica is van a kamrában . . .

A Sky-szigetre érkezve a csoport felének – az esőtől és midge6-től tartva – már nem volt kedve a vadkempingezéshez, így hát szétváltunk: néhányan ott maradtak a Portree melletti kempingben, a többiek mentek az eredetihez képest már kissé „felpuhított” terv szerint. Ám az időjárás úgy alakult (olyan vihar volt mindössze 360 m-es magasságban, hogy egész éjjel attól tartottunk, hogy a vihar széttépi a sátrainkat), hogy egy nap múltán a „keményebb” csapat is a kempingbe kényszerült lemenni. Az utolsó napot kisebb túrákkal, városnézéssel töltöttük, mindenki azt csinálta, amihez éppen kedve szottyant.

A város – Portree – háromezer lakosával a Sky-sziget legnagyobb települése. Egyik különlegessége, hogy a református lelkész – Fazakas Sándor – szilágysági származású, és nemcsak, hogy magyar, hanem egyikőnknek – a szintén szilágysági Szabó Árpinak – földije és barátja! Zilahi társainktól az Urquhart-nál elváltunk, azóta itt, Sándornál vendégeskedtek.

Az utolsó estén a lelkész úr és kedves felesége nemes gesztussal mindannyiunkat vendégül látott egy remek halvacsorára, ami mindenkinek nagyon jól esett, és amiért ezúton is hálás szívvel mondunk köszönetet!

Repülőgépünk másnap reggel indult Glasgow-ból, ezért este 11-re kértük Portree-ba a buszt. Atis pontosan jött, mint mindig, így hajnalra rendben megérkeztünk a repülőtérre.

Itthon ismét kellemes meglepetésben volt részünk: a Liszt Ferenc repülőtéren egyesületünk jó néhány tagja várt bennünket finom, frissen sült pogácsával, gyümölcsökkel és nagy-nagy szeretettel. Köszönjük nekik ezt a nem várt fogadtatást!

 

Finomságokkal vártak a repülőtéren

 

 

 

 

 

 

 

Skócia „halálos” ragadozója . . .

Szót kell ejteni arról, amiről minden útikönyv, turisztikai weblap mélyen hallgat: ez pedig nem más, mint a midzs! Ezek a vérszívó kis rovarok alaposan megkeserítik az ember életét. Mindenütt ott vannak ahol hanga nő, márpedig ez a növény nagyon kedveli az itteni időjárást, ebből kifolyólag csak a betonon és az aszfalton nem telepedik meg . . .

A midzsek fittyet hánynak esőnek, sötétségnek, csak a száraz napsütés és a szél űzi el a vérmes kis dögöket. Egyes helyeken olyan sűrű felhőkben rajzanak, hogy szájon át levegőt sem lehetett tőlük venni. . . .

 

„Sátrazó” midzsek . . .

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Paradox módon mindig ott kerestünk sátorhelyet, ahol fújt a szél, de hát az sem tartott örökké. Védekezésre sok helyen árulnak fejre húzható hálókat, de csak a mikro hed-net (Micro Head Net) a hatásos, a moszkitó hed-net (Mosquito Head Net) nem ér semmit: az apróbbak átbújnak a lyukakon. Vérszívásuk hasonlatos a szúnyogéhoz, s aki érzékeny rá, vakaródzhat órákon át.

 

Összegzés, tippek, tanácsok

 

Kalandozásunkon Erdélyből 8-an, itthonról 14-en, tehát összesen 22-en vettünk részt. A bérelt busszal összesen 1145 km-t utaztunk, vonattal pedig 54 km-t.

A túrákon 8600 m szintkülönbség mellett 200 km-t gyalogoltunk.

Az autóbuszos utazások és a gyalogtúrák is a mellékelt áttekintő térképen szemügyre vehetők, továbbá az alábbi hivatkozásokon a nyomvonalaik letölthetők és a Google Earth ingyenes alkalmazásban megtekinthetők.

 

Autóbuszos utazások.

Gyalogtúrák.

 

A „begyűjtött” munrok (kattintásra a név kiejtését lehet meghallgatni):

• Bidean nam Bian, 1150 m;

• Sgor nam Fiannaidh, 967 m;

• Ben Nevis, 1344 m;

• Ben Macdui, 1309 m;

• Cairn Gorm, 1244 m;

 

Ha valaki netán kedvet kapna egy skóciai utazáshoz, bátran merjen belevágni, biztos vagyok benne, hogy nem fogja megbánni. A most megszerzett tapasztalataink alapján azonban néhány tanácsot érdemes fontolóra venni:

• az utazásra a legalkalmasabb a május, egyrészt ez a hónap a legkevésbé csapadékos, másrészt a midzsek is gyérebben röpködnek ilyenkor (május elején épp, hogy kikelnek), végül az sem egy elhanyagolható szempont, hogy kevesebb a turista

• eső és hűvösebb idő bármikor előfordulhat, erre számítani kell, már itthon föl kell készülni rá lelkileg-testileg

• túrázáshoz nagyon fontos a jó minőségű és vízálló bakancs vagy túracipő, ugyanis a hegyoldalakat hanga és tőzegmoha borítja, ami szivacsként „működik”: rálépve még esőmentes időben is bokáig érő vízben találhatjuk magunkat

• Skóciában a vadkemping megengedett, de aki erre vállalkozik, számítson a midzsek rohamára

• a hegyekben egy-két sátorhelyet nem nehéz találni, de nagyobb társaságnak, 10-15 sátornak már nem könnyű feladat

• ha a túraösvényünket kerítés keresztezi (a birkákat errefelé nem őrzik kutyákkal), nagy valószínűséggel találunk rajta kaput, ha mégsem, nyugodtan átmászhatunk

• a hegyoldalon lezúduló patakok szinte mindenütt ihatók, az sem baj, ha egy kicsit sárgás-barna, ez a tőzegtől van

• végül a midzs veszélyről ezen a honlapon lehet tájékozódni

 

 

Pestkörnyéki Kárpát Egyesület

Vámos László

2017 augusztus - szeptember