SZENTHELYEK MENTÉN A KELET-CSERHÁTBAN


Ahogy a múlt heti túrát abbahagytuk, az ehetit pont úgy folytattuk. Míg Hatvannál ragyogó napsütésben haladt a buszunk, mikor észak felé fordultunk, a hegyek felett gyülekező felhők baljós előjellel fenyegettek.


Ahogy közeledtünk Salgótarján felé, először még csak szemerkélt, aztán esett, majd szakadt az eső. Ebben a kellemes hangulatban érkeztünk meg túránk kiindulópontjára a salgótarjáni busz pályaudvarra, ahol már várt ránk régen nem látott túratársunk Juhász Gábor. Miután üdvözöltük egymást és a csoportkép is elkészült, nekivágtunk heten az aznapi távunknak. A városon végighaladó csoportot Zsuzsa élénksárga poncsója (ami, amúgy az Ádámé) és Kedves Panni esernyője ( ami, amúgy az autójáé), tette rendkívül színessé. Miután elhagytuk az esztétikai fejlődés alacsony szintjén megrekedt helyi lakosság településrészét (bájos oroszlánok a kerítésoszlopon és élénk színű vakolatú házak), beértünk a zöld színben pompázó természetbe, amit a kommunális hulladék szigetei tettek változatosabbá. Vendégmarasztaló sárban küzdöttük magunkat felfelé, majd ősbozóton küzdöttük magunkat lefelé, itt-ott megálltak a csapat hölgytagjai, hogy bodzavirágot szedjenek különböző célokból. Közben az eső intenzitása egyre jobban csökkent, majd is elállt, sőt egy idő után kisütött a Nap. Az ebédet egy legelővé lenyírt domb tetején fogyasztottuk el, ahonnan pompás kilátásunk nyílt a környező hegyekre. A dombon kissé megsült szamócákat és gombát lehetett szedni. A kellemes eszegetést sörök kóstolgatása tette emelkedettebbé. A csevegés során Gábor megjegyezte, hogy ő mindig akkor kezd el készülődni, amikor a Lajos felveszi a zsákját. Erre Vili flegmán megkérdezte, hogy mivel most a Lajos itt sincs, Gábor még a jövő hetet is itt szándékozik-e tölteni? A dombokat völgyek követték, majd megint dombok, azután elértük a nap fénypontját, a térségi hulladéklerakót, amelynek a kerítése mellett haladtunk tovább. Népes varjúcsapatok szálltak méltatlankodva arrébb, amint megzavartuk őket a szemét guberálása közben. A vizuális merénylet után, ami ez a szeméthalom jelentett e pompás erdei tájban, hamarosan a szaglószerveinket is támadás érte, a terjengő bűz formájában. Meggyorsítva lépteinket, hamarosan beértünk Kotyházapusztára. Ezután egy kis aszfaltos gyaloglás következett, majd egy hosszú murvás út, a végén halastóval és vadászházzal. Hamarosan újra beértünk az erdőbe és utunk emelkedni kezdett, egy gombászó bácsit utolérve pedig szép vargányákban gyönyörködhettünk. A hegytetőt elérve, gyönyörű réten kezdtünk el ereszkedni, a látóhatárt pedig a környező hegyek kékje keretezte. Újra beérve egy bükkösbe, hamarosan elértük az országos kék jelzést és Mária utat, ami már azt jelezte, hogy közeledünk a mátraverebélyi kegyhelyhez. A szentkútnál egy kicsit megpihentünk és maradék erőnket összeszedve nekivágtunk az utolsó szakasznak. Újra emelkedőt kellett legyőznünk, majd erdei utakon haladtunk előre, végül kinyílott az erdő és gyönyörű kilátás bontakozott ki szemeink előtt, benne a Mátra és a Cserhát ormaival. Egy vadvirágos dombon átvágva már láthatóvá vált az aranyosan csillogó sztúpa teteje. A lejtő aljára érve már teljes pompájában bontakozott ki a buddhista kegyhely épülete, bár a körülötte lévő állványzat rontotta az összhatást. Némi pihenő után a buszmegálló felkutatásába kezdtünk, ami sikeresen megtörtént, elértük az utolsó buszt és így hazafelé indultunk.

Mérai Róbert


Galéria


 

Archív: