TÚRA A MÁTRÁBAN

Szurdokpüspöki körtúra

A nyárt követő első szeptemberi sajnos a túravezető sérülése miatt elmaradt, így aztán a koronavírus járvány miatt több, mint 3 hónapja volt az utolsó PKE túra. (Előtte is kevés, többet törölni kellett.) A mátrai körtúrára készülők nem csak a COVID-19 erősödő második hulláma, de az időjárás előrejelzés és a lesz-e túravezető kérdés miatt is aggódhattak.


Végül is a 26-i szombat helyett vasárnapra lett halasztva a túra, de az csak a találkozó helyszínén, a szurdokpüspöki buszmegálló melletti parkolóban derült ki, hogy a családi okok miatt hosszú ideje túrát nem vállaló elnökünk, Vámos László személyében nem is akárki fogja helyettesíteni Robit.

 

Bár reggel 10C fok volt, a hidegfronttal érkezett eső már messze járt, a napsütéses kék égen a felhők csak festői dekorációt szolgáltattak. A járvány sem tizedelte meg nagyon a résztvevők számát. Akár 11-en is lehettünk volna, ha az a társunk, aki biztosra ígérte eljövetelét és akire még negyedórát vártunk is, nem azt válaszolja, hogy meggondolta magát. (Rátelefonálásunk után...) Ezzel együtt mi 10-en erősen örvendtünk egymásnak! (Igaz ezt leginkább nem ölelkezéssel mutattuk ki...)

 

A tervezett nyomvonaltól már az út elején eltértünk egy kicsit. A kitérő oka a Remete-barlang nevű sziklaüreg és a Szent Kereszt kút volt. A módosítás megérte. Igaz ugyan, hogy ember legyen a talpán, aki képes kibogozni a nemrég frissen épített romok gyűrűjében, impozáns ácsolat alatt csobogó forrás, a keresztény szentek ikonjait a pogány régi-új táltosok mágiájával vegyítő, keresztül-kasul drótkerítésekkel körbevett fa és kő együttes létrejöttének okait és rendező elvét, de az biztos, hogy a „gyógyító Táltos fénypad” felett magasodó ácsolt madár joggal dicsérheti tervezőjét, kivitelezőjét.

 

Innen felkapaszkodtunk a nem messze lévő sziklaüregig, ami a helyi emlékezet szerint valamikor remetebarlangként szolgált. A barlangtól a Z+ követve a pincesornál tértünk vissza eredeti nyomvonalunkhoz, innen ismét a Z sávot követtük. A szüret már zajlott és amikor a szőlő ültetvények melletti szilárdabb útról letértünk az erdőbe, csak akkor találkoztunk felázott sáros tereppel.

 

A Diós-patak völgyében vezető Z sáv turista út mellett a Delelőkút forrásnál tartottunk egy rövid pihenőt (volt, akik kihasználták ezt megkésett tízóraizásra) majd egy fennsíkra érve a Szurdok-völgyi elágazásnál jobbra kanyarodva a P+ -t követve a Lapos-tanyák irányába, a Mátrai Bivalyrezervátumon haladtunk keresztül. Az állattenyésztő és turisztikai vállalkozásként is működő rezervátum egyben a magyar vízibivaly és a parlagi szamár fajtafenntartó menedéke, ahol pónikat is tenyésztenek. A kis lovacskák, ha tenyérből nem is fogadták el, de boldogan fogadták a kedvükért a hátizsákokból előszedett almacsemegét.

 

A P+-en folytatva utunkat a fennsíkról az erdőn át leereszkedtünk a Gyöngyöspata felé tartó műútig. A delet követő óra tájékán értük el a Laci által korábban megjelölt ebédszínhelyünket, az országút közelében lévő Köszvény-kutat. A jóleső falatozás igazi meglepetéseként Laci mosolyogva kérdezte, hogy „ki kér Robi golyót?” (Ez a rumos-csokis csemege Robi túráinak védjegye...) A finomság és az ötlet osztatlan sikert aratott, Laci által mobilon felhívott barátunknak pedig mindannyiunk egyöntetűen kívánt gyors felépülést!

 

Az út túloldalán várt minket egy 300 méteres szintű kapaszkodó. 200m felfele után a Kis-hegyi csúcs (420m) közelébe értünk, majd az oda vezető elágazás után letértünk a P+ ről jobbra. Laci a szintet megtartva rövidítésként átvezetett bennünket a P sávra, hogy a Nagy-hársas (509m) közelében lévő jobbágyihegyi mérőtoronynál (496m) a vasbeton belsejében lévő létrát is megmászók körbe tekinthessenek a szeles, de tiszta időben megcsodálható panorámán.

 

Délután három volt. Némi tanakodás után a fővárosba busszal visszatérni szándékozók elindultak, hogy kényelmesen érhessék el a kb. 4 km-re lévő szurdokpüspöki megállót, ahonnan 15:57-kor tudtuk az utolsó buszt. A szinte végig lefele tartó út azonban erősen becsapós volt. Nem csak azért, mert sok helyen kifejezetten meredeken lejtett, de főleg azért, mert gyakran erősen köves, morzsalékos, sáros, ezért csúszós volt. A menetrendben szereplő időre a tervezett megállóba esélytelennek látszott pontosan odaérni, hibádzott volna 1-2 perc, de a végén a tempót jól megnyomva egy korábbi megállót még „megcsíptünk”. A kérdés csak az volt, a Budapestre tartó busz megáll-e ott nekünk?

 

Két szék között a pad alá kerültünk. A busz nem jött, mi meg beletörődtünk abba, hogy ezek szerint korábban már elment. Közben megérkeztek a reggel autóval jött társaink és Péter biztatgatott, hogy talált a neten egy „tényleg utolsó” járatot! Elkezdtünk hát baktatni a távolsági buszmegálló felé. Megtettünk vagy 200 métert, mikor szemben feltűnt és elment mellettünk a jókora késében lévő eredeti buszunk. Látva hiába való integetésünket a szemben lévő ház kapu melletti lócán tere-feréző aranyos nénik is megnyugtattak, hogy lesz másik.

 

Minden rosszban kell lenni jónak is alapon megcéloztuk a kocsmát. Zárva volt, ám az idő így is gyorsan szaladt. Azzal köszöntünk el egymástól buszosok és autósok, hogy egy hét múlva a budai hegyekben folytatjuk.

 

Szép nap volt! Köszönet érte Lacinak és Robinak!

Kalmár Béla


Galéria


 

Archív: