Ezen a ködös szombati reggelen lépcsőzetesen gyűlt a túrázók csapata a Gántra tartó buszon, ugyanis minden budapesti megállóban felszálltak valakik.

Az egyre tisztuló időnek és az új társaknak örvendve lett egyre bizakodóbb a hangulat a buszon.

Amikor a Gánti Bauxitbányaszati Múzeumnál leszálltunk már ragyogó napsütés fogadott minket. Nyolc fővel plusz Cinke kutyával indultunk felfedezni a „marsbéli” tájat. A jellegzetes vörös felszínt sok helyen még hó takarta, így csak néhány helyen bukkant fel a jellegzetes vörös talaj a tanösvényen.

Miután mindent megtudtunk a gánti bauxitbányászatról, Gánt község felé vettük az irányt. A kanyargós út a völgy fölé magasodó dolomit sziklákon haladt, hol felfelé, hol lefelé. A hidegfronttal metsző és viharos szél érkezett, ami elől próbáltunk a kapucnik rejtekébe húzódni.

A kristálytiszta ég alatt, a szikrázóan fehér hómezőn kígyózott utunk, ami hamarosan kelet felé fordult és elkezdtünk távolodni Gánt községtől. Ligetes erdőben vezetett utunk, a nyílt területen az előttünk haladók nyomai is el-el tűntek az erős szél nyomán. A Csákvár-Gánt országúton átvágva lassan Csákvár felé fordultunk. A Meszes-völgyön haladva, már némi szélcsendben, fokozatosan emelkedett az út.

Már a lenyugvó Nap fényében érkeztünk a Csákvár fölé magasodó hegyek peremére. Innen kelet felé tekintve feltűnt a Budai-hegység több csúcsa és a Pilis-tető impozáns tömbje. A havas fennsíkról lejutva Csákvár házai között haladtunk tovább.

Mivel még bőven volt időnk a következő buszig, betértünk egy helyi műintézménybe. Különböző meleg és hideg italokkal enyhítettük szomjunkat, volt aki gyomra korgását is csillapította jóféle ételekkel.

A buszon a kellemes melegben és a jóleső fáradtsággal eltelve szundikáltunk. Budapestre érve az aznapi hagyományhoz híven lépcsőzetesen hagytuk el a buszt és búcsúztunk a társaktól.

Mérai Róbert
Galéria